A nagyváros mindig és mindenütt élesen elhatárolódó „társadalmi világok”, egyedi színezetű kultúrák mozaikja – állapította meg az 1930-as évek végére felhalmozott városszociológiai tudást rendszerező Louis Wirth. Vagyis az mondhatja el magáról, hogy ismeri saját városát, aki annak minél többféle, más-más társadalmi világot alkotó környékén ismerős.
Az Illatos út és Gubacsi út sarkán álló, körülbelül 500 lakásból álló épületegyüttes története az I. világháború által teremtett lakáspiaci anomáliáig nyúlik vissza, de egész pontosan 1937-ben kezdődött és 2015ig, majdnem 100 évig tartott. A telep már pár évvel az építése után Dzsumbuj néven volt ismert. Korábban az összes, hasonló lakótelepet ezen a néven emlegették, de valahogy végül az Illatos úti telep sajátította ki az elnevezést.
2005-ben írt alá szándéknyilatkozatot Göncz Kinga, az Ifjúsági, Szociális, Családügyi és Esélyegyenlőségi Minisztérium minisztere, Ikvai-Szabó Imre, főpolgármester-helyettes és Gegesy Ferenc, a IX. kerület polgármestere a Dzsumbuj helyzetének rendezéséről. Ekkor már elkerülhetetlenné vált valamilyen megoldást találni. Az aláírt program célja az volt, hogy elősegítsék az itt élő hátrányos helyzetű családok társadalmi integrációját és csökkentsék a lakókat érintő megbélyegzést. Egy akkori jelentés szerint a „Dzsumbuj mint egyedi szubkultúra koncentrálja, tartósítja és újratermeli a nyomort.” (Mikó 2014).
Az elhúzódó, szinte tíz évig tartó felszámolásról folyamatosan tájékoztatott a média. Az újságok híradása alapján ezek az utolsó évek az önkényes lakásfoglalók, biztonsági őrök, emberjogi aktivisták és az önkormányzat munkatársai, politikusok és szociális munkások háborújáról szóltak. Az Illatos út 5/A épületet 2009-ben, az 5/B épületet 2013-ban, az 5/C épületet pedig 2014-ben bontották le.
A kiállítás az Illatos és Gubacsi út sarkán álló épületegyüttes volt lakóinak jelenével foglalkozik, a költözéstől napjainkig. Egy már megszünt közösség életét, hétköznapjait kutatja. Hogy a média képét árnyaljuk “A város peremén” projekt keretében egy kisebb, szociológusokból, antropológusokból és művészekből álló csoporttal közösen végeztünk kutatást. A projekt célja az volt, hogy az elkészült interjúk, fotók és videók segítségével hozzájáruljunk a szegénységből és a társadalmi egyenlőtlenségből adódó problémák enyhítéséhez.
A sok-sok személyes történet megváltoztatta az eddig rendelkezésre álló homogenizált lakóközösség-képet és új hangsúlyokat hozott létre a média korábbi, devianciát és nyomort tematizáló leírásához képest. A személyes emlékezet kutatása nem csak azért fontos, hogy a traumákat oldja vagy hogy feltérképezze a múlt felelősségét a jelen értékeinek alakulásában. Eszköze lehet egy tanulási folyamatnak, mely segítheti a jövő döntéseit. A Budapest Fotográfiai Ösztöndíj megnyerésének köszönhetően az új helyre költözött lakók helyzetével, boldogulásuk körülményeivel kezdtem foglalkozni. A képeken a lakhatási, munkavállalással kapcsolatos és egészségügyi problémák összefolynak Budapest különböző helyszíneivel, miközben az urbánus környezet adta lehetőségek közepette az egyes ember emlékei és tapasztalatai nyomán a jelen kihívásaira keresi a választ. A projekt számomra a társadalmi elkötelezettség rétegeiről szól, egy folyamatról, mely segíti az azonos városban élő emberek kommunikációját úgy, hogy közben a művészet eszközeivel, a projekt alakulásának nyitva hagyásával és folyamatos reflexióval jut közelebb a probléma megoldásához, az érdekek közelítéséhez.
Költöző doboz, 2015-17, Portrék interjúrészletekkel
A portrék a Dzsumbuj lebontása után készültek, többnyire az épületek helyén ma is elhagyottan álló, üres telken. A jelenetek a lakók által mesélt történeteket idézik. A lakók narratív életútinterjúikban néhány évvel a költözés után idézték fel múltjukat, kiemelten azokat az éveket, melyek az Illatos út és Gubacsi út sarkán álló épületekhez kötődnek. Ez az az interjúforma, ami talán legkevésbé irányítja a beszélőt és szabad utat hagy az emlékezet önálló kifejezésének. Az interjúrészletekben a volt dzsumbujisták az épületek bontásáról, a költözés körülményeiről és az újrakezdés első lépéseiről mesélnek.
3 ház, 2018, loop videó
Voltak, akik számára a költözés csupán ideiglenes megoldást jelentett. Az új lakásból családi, pénzügyi vagy adminisztratív okokból hamarosan újra tovább kellett állniuk. Pontos adatok nem álltak rendelkezésre arról, hogy hányan laktak az utolsó időkben illegálisan a Dzsumbujban és hogy akik nem cserelakást kértek, hanem kivásárolták tulajdonrészüket, hová költöztek. Így nehéz megbecsülni azoknak a számát, akik nem találtak megfelelő és biztos lakhatásra az épületegyüttes lebontása után.
Darálós, 2018, Lámpa
2011-ben, egy kilenc gyerekes család a közelben, a Soroksári úton kapott cserelakást. A garzonlakásban az önkormányzat a felújítás során darálós wc-t helyezett el. A wc és a szintén elektromos árammal működő fűtés miatt a család olyan mértékű tartozást halmozott fel, hogy kikapcsolták az áramszolgáltatást a lakásban és a lakók kénytelenek voltak éveken át, a kártyás óra felszereléséig, gyertyával világítani az esti órákban.
„És amikor aláírtam a papírt, hogy jó, akkor mehetnek a munkálatok, akkor arra jöttünk rá, hogy itt minden villanyos lett. A vécé… árammal működik a vécé. Darálós vécét raktak be tizenegy emberhez. Ami alapjáraton is, hát nem tudom, ki hogy van vele, napi háromszori elmenetel után, az így 33 lehúzás lenne, s akkor három 33-szor pörgeti meg a villanyórát, ami nagyon sok. És a fűtés is három radiátorral, villannyal működik. (háttérben zaj) A villanybojler is. Gáz. Úgyhogy, nem tudtuk fizetni az áramot. (kislány: „Anyu…”) Itt négy évig nem volt áram. Négy évig! Mert nem tudtam kifizetni a havi hatvanezer forintos áramszámlát. Úgyhogy, négy évig áram nélkül laktunk, gyertyával… (háttérben kislány köhög) gyertyáztunk.”
(részlet az interjúból)
Vénusz születése, 2017-18, Képek egy videóklipből
Vénuszt a Város peremén kutatási projektje során ismertem meg. Az elmúlt egy évben sok, számomra nehezen feldolgozható esemény történt vele. Pár hónap leforgása alatt elvesztette anyukáját, majd pártfogóját és bátyját is. Bírósági végzést kapott a Dzsumbuj utáni új lakóhelyéről való kilakoltatásról. Próbált elköltözni, de egy munkásszállón a ruháit, egy albérletben pedig a pénzét vették el. Miközben énekes és dalszövegírói álmait kergette, töretlen lendülettel munkát keresett, hogy kitörjön az anyagi bizonytalanságból.
Az állásinterjúk címeit én kerestem ki a Google maps segítségével, majd elküldtem Vénusznak, miként jut el a helyszínre. Már lassan eltelt egy év, mikor arra eszméltem, hogy majdnem ötven meghallgatás vagy próbamunka helyszínét küldtem el neki. Akadtak munkahelyek, ahol csak az interjú erejéig jelent meg, volt ahol pár napot vagy pár hetet dolgozott. Összetett és nehezen körvonalazható oka van annak, hogy miért kell folyton új helyet keresnie, újjászületnie. Ekkor határoztam el, hogy a Budapest Ösztöndíj keretében egy Botticelli inspirálta kagylóval végigjárom ezeket a változatos budapesti helyszíneket, amelyek Vénusz munkakereséséhez, újabb és újabb beilleszkedési esélyeihez kötődnek.
A kagyló, kötődve a Város Peremén projekthez – mely a Dzsumbujról elsősorban a média által kialakított képet árnyalta –, régi újságpapírokból, papírmaséból készült. A sorozat párhuzamosan villant fel képeket Vénusz megpróbáltatásokkal teli egy évéből és az álláskeresés helyszíneiből. Soha ne add fel! – Vénusz maga ezt az üzenetet látta bele a projektbe, mikor elmeséltem neki. Én pedig az erőfeszítést láttam a történet mögött, amely valahogy mindig kisiklik a külső, folyamatosságot igénylő elvárások következtében.
A helyszínek fotózását és az azt dokumentáló videóanyagot közösen terveztük elkészíteni, hogy esetleg egy jövőben elkészülő dalának klipje lehessen. Végül Vénusz a megbeszélt alkalmak közül csak egyszer jött el, így az itt látható fotók egy fel nem vett, néma dal, el nem készült videóklipjének jeleneteit mutatják.
