Antiglamour

Exhibition in Godot Gallery, Budapest

Opening: 12. 01. 2012 8pm

“In the past two years I have thought about pictures only as a picture editor. The series “Antiglamúr” tells of this period. Barriers dissolve, what becomes visible is only located between the lines. As these pictures are illustrations to a non-existent text, they do not need to adjust to anything. Somebody is always alert on the photos. Certain characters pull away, to the background, while others are willing and able to step up into the spot light. The difference between these two types of responsibility is a potential drive to interpret this series. The pictures were taken in Ukrainen, Belgium, Lithuania, Kosovo, and Hungary.” – Krisztina Erdei

 

Attracting international acclaim, works by Krisztina Erdei were shortlisted for BMW prize at Paris Photo 2010. Erdei’s spicy humor and inventive cultural analysis sheds new light on one’s everyday surroundings, typical situations of life.
One feels at ease thinking along the same lines as she does–the resctructuring of one’s environment through communication of expressive, subjective content not only requires, but also triggers creativity, braveness, and sophistication. Krisztina Erdei’s photos make one think. Bizarrely organic constellations are pointed out or created, ever readily to surprise the viewer.
It is never irrelevant where they have been taken–these pictures unfold histories in which the spirit of the locus speaks. All that takes place in the so-called peripheries, could not underestimated. Contemporary feel in Erdei’s photos does not equal with worldly sterility of the iconic places, but rather in the grotesque found in hidden contexts, the triumphs of reinterpreting the local and the petty with a vividness of perspective.
These pictures are critical without becoming judgmental. Providing analysis with apparent care and fondness–although they notice what is revealed in rustic misinterpretations appearing as absurd with globalized eye, they do not prompt condescending laughter, but rather true, thorough attention.
 
Brigitta Iványi-Bitter

Open until: 11st February

JCE Biennial next inauguration at Klaipeda, Lithuania

The second exhibition of the 2011/2013 JCE circuit will open at Klaipeda, in the prestigious Klaipeda Culture and Communication Center ‘KCCC’, a brand new place dedicated to the discovery and promotion of young talents in contemporary art.

Opening: FRIDAY 20th, JANUARY 2012 / 6 p.m.

More info: www.jceforum.eu

New Life/New Document in Braga

Photofestival, Braga, Portugal

NEW DOCUMENTARY PHOTOGRAPHY IN CENTRAL EUROPE
Curators: Tomáš Pospěch and Vladimír Birgus

Czech Republic
Kateřina Držková and / a Barbora Kleinhamplová; Adam Holý; Hana Jakrlová; Jan Vaca.

Poland
Mariusz Forecki; Grzegorz Klatka; Rafał Milach; Agnieszka Rayss; Urszula Tarasiewicz.

Slovakia
Martin Kollár; Jozef Ondzik.

Hungary
Krisztina Erdei; Mátyás Misetics; Péter Szabó Pettendi.

Folyamatos Jelen V

folyamatos jelen v

Folyamatos Jelen V,
2009

„Valóságkódok”

2490.- HUF

Fotók: Dóka Béla, Erdei Krisztina, Fekete Zsolt, Kudász Gábor Arion
Szerkesztette: Csizek Gabriella
Lapok: számozatlan
Nyelv: magyar, angol

ISBN: 978 963 88529 0 8

 

La jeune hongroise Krisztina Erdei à Paris photo

Perles du Danube

Krisztina Erdei photographie comme elle s’engage.  Pour la Fondation Lumen qu’elle a crée avec sept autres amis artistes, photographes et théoriciens à Budapest en 2002. Leur but ? Développer la visibilité de la photographie hongroise aussi bien sur le plan national qu’international. La jeune femme de 34 ans s’investit de même dans son propre travail : « L’appareil photographique fait partie de mon propre corps », dit t-elle. Son oeuvre présente ainsi « une géographie de tous les jours ». 

Sur la jeunesse, le monde rural, la complexité de la civilisation est-européenne. Même si elle avoue que son  «histoire n’est pas seulement hongroise mais celle d’une femme ordinaire du monde développé ». Et l’artiste, entre désir et insolence, de compulser le maximum de documents. Puis de trouver le juste milieu entre « la photographie la plus classique et le style vidéoclip ».

2010-07-23-morske-ukraina1
La jeune funambule fragile, à travers l’innocence des combinaisons d’images, jongle entre la faille et l’humour. Grâce à sa palette vive et colorée. Comme un bonbon qui pétille. Grâce à sa quête du détail. « En Hongrie, nous disons que le diable est caché dans les détails. Ce doit être vrai ! J’aime jouer avec eux comme avec les stéréotypes du langage photographique ». Elle livre donc une galaxie douce-amère témoin de la grandeur de l’existence par son absurdité et ses imperfections. Du coup, cette merveilleuse manipulatrice du réel croque deux petites filles avec un nez de clown. Zoome sur un bateau en caoutchouc qui se dégonfle. Craque sur une petite fille qui s’endort au milieu de poupées… Soit des instantanés qui amusent et  font sourire. Car « l’humour est un instrument pour parler des choses sérieuses ». La photographe raconte ainsi d’insensées petites histoires qui interrogent et qu’elle dévoile à Paris Photo avec une sélection de pièces uniques. Krisztina Erdei ? Une perle du Danube prête à l’envol. Anne KernerKrisztina Erdei, Lumen Gallery, Mikszath Kalman ter 2, 1088, Budapest, www.photolumen.hu (Image : “Morske, Ukraine”, courtesy Lumen Gallery, Budapest.). Anne Kerne

Formaságok

Antal Jokesz, Photographe et commissaire d’exposition indépendant, 2005.

« S’il existe une sorte de « boom numérique » dans les communications visuelles, qui se manifeste par la prolifération d’images, le travail de Krisztina Erdei peut y être placé. On discerne à l’arrière-plan de son travail, une vision sur l’état actuel de la civilisation est-européenne, qui n’est pas basée sur l’expérience du développement mais plus sur le sentiment de stagnation et d’éventualités. L’autre dimension quand à l’interprétation de sa photographie concerne la personnalité des sujets par une approche sensorielle et un intérêt pour leur environnement. 

Ils ont en commun ce concept de liberté propre à Krisztina Erdei, sensibilité si caractéristique chez cette photographe qui s’évertue à photographier à partir de son identité féminine, saveur particulière qui nous démontre une nouvelle fois qu’à ce jour nous ne pouvons débattre de la génération actuelle de l’est sans auparavant inclure l’image de la femme dans le monde. »

Krisztina Erdei, 2007.

« Une partie de mon travail présente une géographie de tous les jours sur notre génération actuelle. Une autre partie décrit la pensée de la vie rurale, de l’humeur tangible aux hobbies du jardin. Enfin, je reviens sur « la culture du plastique » qui offre un paysage coloré par ces objets d’après pays socialistes venant de l’Occident mais fabriqué à l’Est. Ce travail réalisé entre 2003 et 2007 présente des personnages complexes, certains se veulent réactionnaires à une imperceptible tradition, celle-ci régissant la vie d’autres, comme celle de leurs aînés. Ce qui différencie les deux générations est le symbole controversé de cet environnement publicitaire qui est passé d’une simple illustration à une attraction visuelle sensationnelle.

Pour offrir le résultat d’un amateur en photographie, j’ai souhaité obtenir un travail tiré par un laboratoire de production de masse, ce qui redouble l’effet d’immédiateté dans le tirage.
 

Dans la plupart des cas, les images sont créées par le fonctionnement conjoint entre éventualité et habitude, voir usure. Je recherche moins à montrer une image burlesque qu’à présenter le dessous de l’emballage où l’on pressent une certaine gravité.

Mon travail s’éloigne du documentaire dans un aspect structurel, et se rapproche du subjectif car il représente une vision et non une étude de cas. Par ma formation en philosophie et politologie, je ne peux axer mon documentaire subjectif en recueillant des informations sur un champ prédéfini comme pour une étude de cas. Je me résous facilement à transgresser les limites de la science sur l’humanité en utilisant le concept d’improvisation systématique. Je recherche à créer un résultat sur la capture d’un instant en axant sur les détails du récit réel, car je ne suis pas intéressée par un compréhensible rationnel. Je donne chance à l’accident en recherchant des mouvements, des actes, une narration.»

Abrakadabra

Női világstruktúrák/Női jelenlét
Judit Katalin Elek, Krisztina Erdei, Enikő Hangay,
Szilvi Tóth

Négy karakterisztikus látásmódú alkotó, akik képeikben új világot építenek,szinte csak a kiválasztott valóságrészletek megmutatásával. Az általuk láthatóvá tett együttállások ismerősségük vagy különösségük okán indítják el a gondolatokat, adják a rácsodálkozás lehetőségét vagy a felismerés örömét. Akár önmagukat, saját életterüket vagy egy, a periférián élő kisközösség életét dokumentálják is, mindig alapos vizsgálat tárgyává teszik képeikben azt. Megfigyeléseik nyomán nemcsak képpé kettőzik a világot, hanem kérdéseiket, gondolataikat és következtetéseiket is megmutathatóvá teszik. Így válik többrétegűvé a jelentés, amit belesűrítenek hol a látványok, hol az összefüggések rendszerébe. 

Elek Judit Katalin belső ösvényeit járva bújócskázik nézőivel: hol feltűnik, hol meg el. Mindeközben magában keres és önmagára kérdez. Különböző arcait mutatja és egyúttal rejti is el, hol tükröződésben, vagy csak a részletek megmutatásában, esetleg árnyékban, mozdulatokban… Világban való jelenlétének nyomait, életének olykor intim pillanatait osztja meg velünk, azaz mindazt, amit átél. A megoszthatóság határait is maga szabja, így olykor a szokottnál mélyebbre láthatunk privát életébe, nőiségnek változó megnyilvánulásaiba. Erdei Krisztina képein az első pillantásra látszólag összefüggéstelen dolgok egymással kapcsolatba kerülve markáns véleményt mondanak közvetlen környezetünkről és rólunk is, néha fanyar, gyakran humoros, de mindenképpen karakteres érzelmi, gondolati tartalommal telítve és az őt ért élmények esszenciáját közvetítve.A mégoly ismerős, vagy akár ismeretlen helyzetek, arcok, karakterek, a mindennapi tárgyak, átitatva látásmódjával többet állítanak, mast is mondanak, mint amit eddig tudtunk róluk. Hangay Enikő az őt körülvevő világ megismerése és befogadása során találja meg képeit. Önmaga, családja, barátai és személyes életterének, illetve tágabb környezetének bemutatása nyomán válik fotográfiában megoszthatóvá az a szerethető, meglepetésekkel teli, szelíd valóság, amely az övé és képei nyomán a miénk is lehet. Festői részleteket lel mindennapjaink világában, formák, színek rejtett – számára mégis megmutatkozó – összefüggésrendszerében mutatja meg mindazt, ami harmóniát teremthet. Hét Szekrény sorozatával egy a valóságbanrejlő álomvilágba vezet, ahol széltében-hosszában van csoda. Tóth Szilvi művei is azalkotói attitűdjét alapvetően meghatározó személyességre épülnek. Életének különböző helyszíneit, azok valóságos tereit és képzeletének játékait mutatja meg. Tanúi lehetünk egy tapéta darab vándorlásának Európa különböző városaiba, érzelmekkel telített személyes tárgyai megjelenítésének vagy akár annak a magában hordozott hiányérzetnek, amit a többszöri helyváltoztatás jelent számára. Az otthonlét titkát keresi megmutatva a benne élő múltat, a számára fontos dolgok világát és azt az olykor csöppnyi gesztust, amitől otthonná válhat a hely, ahol él. Négy különböző szemléletmóddal megfogalmazott valóságkép, áthallásokkal, finom párhuzamosságokkal, titkos összefüggésekkel. Ilyen is a női jelenlét a világban.

Csizek Gabriella

A második nem beelőz

Jokesz Antal, A második nem beelőz
Erdei Krisztina: Formaságok című könyvéről

Noha Erdei Krisztina elhárítja munkái kapcsán a „gender-kérdést”, könyvének lapozgatása közben nekem mégiscsak Simone de Beauvoir jár a fejemben, aki radikális kijelentéseivel már vagy fél évszázaddal ezelőtt újrafogalmazta a női identitás mivoltát és társadalmi szerepét. Azóta a „második nem” globális méretekben is visszaigazolni látszik A második nem szerzőjének felfogását a nemiség társadalmi kontextusának kérdéseiben. A biológiai tényező ugyanis megkerülhetetlen. 

Testünk az az eszköz, amellyel birtokba vesszük a világot, s a világ más és más módon nyilatkozik meg számunkra, aszerint, hogy hogyan lépünk kapcsolatba vele – írja Beauvoir. A szubjektum, az Én és a világ (vagy a Másik) között a test tulajdonságai és neme is meghatározza a kommunikációt, az énkép kialakulását, azaz, léteznie kell egy rejtett női tapasztalatnak is, amely autentikus módon viszonyul a környezethez. Tovább sarkítva: a nemiség eszerint jóval erősebb „médium” a világ birtokbavételére, mint akár a művészet teljes eszköztára!

Ami Erdei munkáiban erre a rejtett női tapasztalatra utal, az nála a bevált  fotográfiai látásmódok elvetésében is megnyilvánul. Könyvében ugyanis lényegtelenné válnak a fotótörténeti előzmények, a képek mediális sajátosságai, de még a fotóra jellemző dokumentatív értékek is. Emlékeztetnék rá, hogy Erdei Krisztina egyike volt azoknak a főleg nőnemű fotográfusoknak, akik 2004-ben a Dokumentum 6 – A mindennapok színeváltozása című kiállításon radikálisan szakítottak a magyar dokumentarista fotográfia már vagy másfél évtizede tartó, fekete keretben szenvelgő helyben járásával, és újraértelmezték a saját élettér és identitás megjelenítését. (Erdei mellett akkor Elek Judit, Fabricius Anna, Szabó Sarolta, Szász Lilla, Tóth Szilvia voltak a női résztvevői a kiállításnak.)

Erdei azonban már akkor kilógott a sorból, hiszen ő egyértelműen a snapshot vizualitása felől érkezett a kiállítótermekbe. Nem mellékes, hogy évekig egy fotólaborban dolgozott, ahol naponta ezrével printelte ki az amatőr emlékképeket. Ő is képek által éli meg a privát életet, ahogy egy családi vagy hobbifotós. Amitől ezek mégis elütnek az amatőr snapshottól az az, hogy Erdei a képei által értelmezi is a világot. Igaz, már a civilizáció kezdetei óta képek által értelmezzük a világot, ahogy Készman József finoman utal is erre a könyv bevezetőjében. Erdei azonban úgy tart fogva, hogy ő nem a szokásos didaktikus vizuális retorikával építkezik. Próbálhatunk valami csak rá jellemző képi momentumot, egyedi látásmódot vagy témát keresni az albumában, de így csupán kezelhetetlen rendszerekbe gyömöszölhetők csak bele a szerteágazó vizuális ingerhalmazai. A könyv szerkezetének három – szerintem talán felesleges – csoportosításán, fejezetén kívül nincsenek a nézőt is vezető didaktikus prekoncepciói, amik szerint megtervezné a képeit akár fejben, akár kamerája LCD képernyőjén. Látszólag össze-vissza fényképez, még a turisták módszeressége is hiányzik belőle. Általában azt is láthatjuk a képeken vagy a képaláírásokon, hogy mikor és hol készültek, de most ez sem számít. Ráadásul az optikája semmi olyasmin nem „csodálkozik”, amire mások akár motoros kamerával tüzelnének. Egyszerűen csak megáll egy pillanatra a világ valamely pontján, és megnyom egy gombot.

Erdei elegánsan szakít azokkal a pálya- és karrierépítő húzásokkal is, amelyekkel az önmaguk identitását jól pozícionáló és menedzselő hazai kortárs művészek oly gyakran operálnak manapság, és amitől persze még inkább tökegyformák lesznek. Ha viszont könyvének lapozgatása közben a képi narratívára is figyelünk, a képek mögül „valaki” mégis jól artikuláltan szól hozzánk. De „ki beszél és miről?” – idézhetném a könyv fülszövegében citált Fotómátrix idevágó bekezdését. Erdei képi narrátora azonban többnyire nem mesél, csak néhány szót és egy kérdőjelet ismételget az első laptól az utolsóig: „Nézd, látod ezt?” És az az igazán ijesztő, hogy a képek erőteljes érzelmi és gyakran metaforikus töltése ellenére e kérdésben nincs semmi indulat!

Erdei nem pöröl, főleg nem acsarkodik a világ ellen. Nem takarja, vagy dugja el a saját gyermeke elől sem, mi több: a gyermekét sem dugja el még a vizualizált borzalmak elől sem. Ha így gondolkodna, nyilván világra sem hozta volna. A női identitás legfontosabb intézménye, az anyaság azonban sokkal bölcsebb programot hordoz: valamiféle „ősüzenet” kontinuitását és továbbvitelét. Hogy közben ez az üzenet az élet – és a testünk, hogy Beauvoirról se feledkezzünk meg – médiuma által is determinált és folyamatosan változó, az már inkább egy férfibölcsesség kiindulópontja lehet, ha szabad éppen Erdei Krisztina kapcsán ilyent mondani.

Művészi program, ars-poetica lehet a környezet elemeit, igazságait vagy visszásságait ilyen-olyan szándékkal felmutatni. Lehet rágódni, gyönyörködni, vagy dühöngeni bizonyos látható, ezáltal jól fényképezhető jelenségeken. A totálist megmutatni, és a létezés mindenek felett való igazságára rámutatni azonban egy másik küldetés, amelynek inkább a vallás, vagy éppen a filozófia a kedvenc terepe.  Erdei bölcsész, aki filozófiát is tanult. Arra már biztosan rájött, mire jók vagy nem jók ezek a többnyire férfiak által művelt verbális formák, és hol vannak e gondolati kísérletek határai. Ezt abból gondolom, hogy nála éppen ott kezdődnek a képek, ahol a gondolkodás racionalitása véget ér. Hiszen nem racionális például kisgyereket a vízágyukkal egy térben tartani – különösen nem a sajátunkat. Erdei azonban biztosan tudja, hogy hiába dugja, rejti el a kisbabáját, vízágyuk, fegyverek, hatalmi harcok, vagy éppen katasztrófák akkor is lesznek, hiszen ezek a világ működésének motorikus részei. Ahogy a kisbabákat megszülő életösztön is.

Nos, ez az igazán szeretnivaló Erdei képein és könyvében! A legfőbb felismerése ugyanis az, hogy a világ attól szép, hogy van: maga a létezés gyönyörű a teljes abszurditásában és tökéletlenségében. Képei is attól természetesek, hogy nem akarja általuk az élet, a létezés titkát megfejteni, vagy kívülről szemlélve definiálni, hanem teljes intenzitással átélni, és e tapasztalás fényében értelmezni. Ez a művészi (és női) identitás mintegy „layerként” jelenik meg a munkáin, amely már az exponálás során dominánssá válik. Ezen a ponton veszti jelentőségét nála az „itt és most”, a tér és az idő, mert az a hely, ahol képei által vagyunk, részleteiben is hordozza a világ totalitását, csupán engednünk kell, hogy a helyszínek, a tárgyak és élőlények aurája, egyedisége – önmagukon túlmutatva – megérintsenek minket. És közben mi is részévé válunk ennek a képi világnak, a magunk egyedisége és tökéletlensége által. E felismerések tökéletes harmóniája az, ami lehengerlő Erdei Krisztina most megjelent, bizonyos értelemben korszakhatárt is jelentő könyvében.

Korszakhatárt említettem, mert Erdei mögött már tagadhatatlanul ott van egy fiatal női művészgeneráció enigmatikus megjelenése is – és most nem csak a már fentebb említett hölgyekre gondolok. Ami viszont a nemükön kívül még közös bennük: fényképezőgép van a kezükben…

Wearing lens is mandatory

Mandatory wear of contact lenses
Plastic frosted culture

Text by József Készman

As the era of digital picture has changed our routines in perception and response in a couple of years, a distinctly new visual appearance has become characteristic both among earlier forms of using photo and representatives of various generations. It is by no means accidental that Krisztina Erdei’s photos have returned and escalated. They are harbingers of a transition that has taken place in the function of picture and the ways of using it. It might not be credited to her, but sure enough she is an indicator of these changes, and a conscious applier of an interesting, new approach.

 

Through her work, forms of private photo radiant from being primary and direct, are turning into surprising documents of relations that are invisible and mainly not reflected, still, inherent in the image or situation.

It seems that in modern culture we still need someone to express for us – in images or texts – the feeling that reinforces our existence in culture. These are the shared experience and situations in life that only exist in the frame of reference of here and now / this and that time, and are only validated by the fact that the patterns they feature we all are familiar with, we all have experienced them ourselves. They all work instead of us and for our benefit at the same time. What else are pop musicians, journalists, bloggers and stylists good for?
Do we desire to face such dreams, images or thoughts of wish fulfillment as the ones in Erdei Krisztina’s photos? Did we want them, did we desire exactly these? While the demand for oral and retinal prostheses of reality is growing in order to create a compound of our views about the world, our whole personality out of the fragments we are reflecting, we hardly question the pictures’ mechanisms constituting reality.

Krisztina’s photos on the other hand work with an approach directed towards our visual world. She is a manipulator who adds her vision to the particular scene. A visual designer of sights, she creates the narratives and relations she wants to show. There is no need to bother with the preliminary experience or the phenomena in the background: Krisztina Erdei says/states that the world starts with experiencing images, and the world is understood through and with help of images: what exists is perceived as an image in an incredible flux of images, where all objects and existents broadcast millions of images of themselves everywhere. And this is where the engineer of visuals comes into the picture. It is as if we were provided with familiar stories, but we are left waiting for the familiar characters and plots in vain. Krisztina Erdei is being naughty; she is a “bad girl” who creates confusion through changing the meaning of images. What the picture is about is not always easy to notice at first sight. She could be a documentarist who uses alternative technique or different exposure time, for instance, and, through this, captures a number of meta-narratives otherwise invisible. There is a funny, rather weird character to almost all of her photos. As if receiving a different broadcast, or constantly getting spammed while looking at images in a normal mode. Her photos are funny, but beyond grotesque and not ironical, either – maybe we could call them pataphysical daydreaming avoiding normal perceptional experience. However, these pictures are deeply rooted in reality, and this is how she is able to draw the viewer’s attention to interesting associations, structural analogies, or pendant thoughts. The fact thus becoming even more bewildering that frequently the creation of these photos is based on the investigation and capturing of unique and anomalous realities of the social, the cultural, or that of lifestyle.

Krisztina Erdei’s work consists of very strong photos: troubling and exciting, like the collections of a fashion guru. We could say they present a new generation’s visuals and their directives for reality, with a consoling vision that the culture of today, though it is clearly heading somewhere, remains full of unexpected relations, contingencies. The reality copied through Krisztina Erdei’s camera is actual, not potential, and it forms a complex, heavily conditioned world employing both model realities and own experience.

Her greatest achievement is to feature not trippy, far-fetched images darting away from the world, but relations that inherent in the world as raisins in shortbread; reloaded again and again. It is not a personal ego trip, but a modal matrix: as if the world was viewed through a display helmet worn 24/7, projecting information on our retinas. This additional information rather helps, not so much hinders interpreting reality, and it is not even disturbing if the transmitted picture appears sensational, constructed, or remote – through them we believe that their creator “just happened to” come across and capture them.