Először állítok ki a Capa Központban, mely intézmény létrejöttének körülményeivel nem értek egyet. Úgy döntöttem, hogy ez esetben nem a hallgatást választom. A következő szöveg az installáció része:
A Pécsi József ösztöndíj nekem nagyon fontos volt. Mikor megkaptam, felmondtam a munkahelyemen és elhatároztam, hogy tényleg a projektemen fogok dolgozni. Először és eddig utoljára fordult elő, hogy csak a fotózásra tudtam koncentrálni. Felhőtlen és boldog időszak volt és elég hosszú ahhoz, hogy megértsem: nem csak a fotózás, de a szerkesztés is ugyanolyan fontos abban, amit keresek. 3 év ösztöndíjas munkájának köszönhetően jelenhetett meg Formaságok című fotóalbumom, egy kelet-európai utazás elég szubjektív dokumentációja. Az országhatárok kinyílásával, bár anyagi okok miatt nem volt könnyű utazni, de legalább a lehetőség adott volt. A globalizmus és a kapitalista piac térnyerésének évtizede volt ez a régiónkban, de a fotózás történetében is mérföldkőnek számító események következtek be. Az analóg fotó mellett megjelent a digitális fényképezés. Bár a digitális minőség eleinte meg sem közelítette a klasszikus fotóét, mégis gyorsan kedveltté vált a felhasználók köreiben. A “Formaságok” a szocializmusban felnőtt gyökértelen generáció szárnypróbálgatásait köti össze a digitális esztétika szabadságával.
Ebben az időszakban még ez az épület Ernst Múzeumként volt ismert és inkább a derkósok állítottak itt ki, nekünk pécsiseknek a Mai Manó Házba kellett bevinni a munkákat. Mivel Ernst Lajos gyűjtő több mint 100 éve a modern magyar képzőművészet befogadására hozta létre a múzeumot, amely kezdetben magánintézményként, majd később közintézményként működött. Az Ernstnek még megvan a honlapja, rajta 2013-as posztokkal és azzal a sajtóközleménnyel, hogy az Ernst Múzeum épületébe kerül a Robert Capa Kortárs Fotóművészeti Központ, 2013 augusztusától nem működteti tovább a Műcsarnok Nonprofit Kft., de a patinás épület továbbra is a kortárs művészet kiemelt fővárosi helyszíne marad.
Robert Capáról annyit tudtam, hogy az aktuális barátom kedvenc fotósa. Az önéletrajzát angolul olvastuk, mert magyar kiadás még nem volt. Tetszett a love story, ami Gerda Tarohoz kötötte. Gerda segített Friedmann Endrének, aki nem tudott franciául, Endre pedig fotózni tanította cserébe. Együtt találták ki, hogy nevet változtatnak, „megcsinálják” magukat és az emberek objektív tájékoztatásának ideája szerint dolgoznak.
Mikor a Capa Központ elindult még elég sokan fel voltak háborodva azon, hogy az épület név és funkcióváltoztatása csak nagyon szűk szakmai egyeztetéssel, lobbizás és politikai kapcsolatok felhasználásával történt. Feltehetőleg a Szabad Művészek nevű csoport írt egy közleményt Robert Capa nevében, jelezve, hogy valószínűleg maga a névadó sem értene egyet teljes mértékben az Ernst Múzeum ilyen jellegű átvételével. A név nem, az emléktábla maradt. Bár utólag talán örülni lehetne, hogy az Ernst nem került közvetlenül az MMA fennhatósága alá, ahogy a Műcsarnokkal történt, hanem egy nagyobb szabadsággal működő közintézmény lett belőle, de nyilván a kisebb rossz azért mégsem egyből jó. Még akkor sem, ha a Capa Központ azóta többször is bizonyított. A fordulatos magyarországi kultúrában alkotó művészek már generációk óta kapkodják a fejüket. A folyton változó formaságok velünk vannak, mi meg elvileg megtöltjük tartalommal, több kevesebb lelkesedéssel. Az utókor pedig értékel, kanonizál.
A Pécsi egy állami ösztöndíj: mikor én kaptam, még nem kellett gondolkodni, hogy elfogadjunk-e állami támogatást, mert könnyebb volt azonosulni a támogatást adók szakmaiságával, kommunikációjával, céljaival, módszereivel. Akkor még úgy tűnt, hogy bele lehet szólni a rendszerbe és ahhoz, hogy része legyél, hazai és nemzetközi elvek alapján együttesen kell megmérettetned. Most nem olyan jó érzés kiállítani, vannak akik nincsenek is itt. Ők is biztos egy darabig mérlegeltek, átgondolták az aktuális helyzetet, mivel az elvek nem túl rugalmasak, de mindig egy adott szituációra alkalmazzuk őket, a szituk pedig folyton változnak és aztán inkább nemet mondtak. Nem tudjuk kik azok, csak tippelni tudunk. Én ezúttal nem vagyok köztük.
Erdei Krisztina, 2016.
http://pecsiosztondij.capacenter.hu/projektek/erdei-krisztina/
