Jokesz Antal, A második nem beelőz
Erdei Krisztina: Formaságok című könyvéről
Noha Erdei Krisztina elhárítja munkái kapcsán a „gender-kérdést”, könyvének lapozgatása közben nekem mégiscsak Simone de Beauvoir jár a fejemben, aki radikális kijelentéseivel már vagy fél évszázaddal ezelőtt újrafogalmazta a női identitás mivoltát és társadalmi szerepét. Azóta a „második nem” globális méretekben is visszaigazolni látszik A második nem szerzőjének felfogását a nemiség társadalmi kontextusának kérdéseiben. A biológiai tényező ugyanis megkerülhetetlen.
Testünk az az eszköz, amellyel birtokba vesszük a világot, s a világ más és más módon nyilatkozik meg számunkra, aszerint, hogy hogyan lépünk kapcsolatba vele – írja Beauvoir. A szubjektum, az Én és a világ (vagy a Másik) között a test tulajdonságai és neme is meghatározza a kommunikációt, az énkép kialakulását, azaz, léteznie kell egy rejtett női tapasztalatnak is, amely autentikus módon viszonyul a környezethez. Tovább sarkítva: a nemiség eszerint jóval erősebb „médium” a világ birtokbavételére, mint akár a művészet teljes eszköztára!
Ami Erdei munkáiban erre a rejtett női tapasztalatra utal, az nála a bevált fotográfiai látásmódok elvetésében is megnyilvánul. Könyvében ugyanis lényegtelenné válnak a fotótörténeti előzmények, a képek mediális sajátosságai, de még a fotóra jellemző dokumentatív értékek is. Emlékeztetnék rá, hogy Erdei Krisztina egyike volt azoknak a főleg nőnemű fotográfusoknak, akik 2004-ben a Dokumentum 6 – A mindennapok színeváltozása című kiállításon radikálisan szakítottak a magyar dokumentarista fotográfia már vagy másfél évtizede tartó, fekete keretben szenvelgő helyben járásával, és újraértelmezték a saját élettér és identitás megjelenítését. (Erdei mellett akkor Elek Judit, Fabricius Anna, Szabó Sarolta, Szász Lilla, Tóth Szilvia voltak a női résztvevői a kiállításnak.)
Erdei azonban már akkor kilógott a sorból, hiszen ő egyértelműen a snapshot vizualitása felől érkezett a kiállítótermekbe. Nem mellékes, hogy évekig egy fotólaborban dolgozott, ahol naponta ezrével printelte ki az amatőr emlékképeket. Ő is képek által éli meg a privát életet, ahogy egy családi vagy hobbifotós. Amitől ezek mégis elütnek az amatőr snapshottól az az, hogy Erdei a képei által értelmezi is a világot. Igaz, már a civilizáció kezdetei óta képek által értelmezzük a világot, ahogy Készman József finoman utal is erre a könyv bevezetőjében. Erdei azonban úgy tart fogva, hogy ő nem a szokásos didaktikus vizuális retorikával építkezik. Próbálhatunk valami csak rá jellemző képi momentumot, egyedi látásmódot vagy témát keresni az albumában, de így csupán kezelhetetlen rendszerekbe gyömöszölhetők csak bele a szerteágazó vizuális ingerhalmazai. A könyv szerkezetének három – szerintem talán felesleges – csoportosításán, fejezetén kívül nincsenek a nézőt is vezető didaktikus prekoncepciói, amik szerint megtervezné a képeit akár fejben, akár kamerája LCD képernyőjén. Látszólag össze-vissza fényképez, még a turisták módszeressége is hiányzik belőle. Általában azt is láthatjuk a képeken vagy a képaláírásokon, hogy mikor és hol készültek, de most ez sem számít. Ráadásul az optikája semmi olyasmin nem „csodálkozik”, amire mások akár motoros kamerával tüzelnének. Egyszerűen csak megáll egy pillanatra a világ valamely pontján, és megnyom egy gombot.
Erdei elegánsan szakít azokkal a pálya- és karrierépítő húzásokkal is, amelyekkel az önmaguk identitását jól pozícionáló és menedzselő hazai kortárs művészek oly gyakran operálnak manapság, és amitől persze még inkább tökegyformák lesznek. Ha viszont könyvének lapozgatása közben a képi narratívára is figyelünk, a képek mögül „valaki” mégis jól artikuláltan szól hozzánk. De „ki beszél és miről?” – idézhetném a könyv fülszövegében citált Fotómátrix idevágó bekezdését. Erdei képi narrátora azonban többnyire nem mesél, csak néhány szót és egy kérdőjelet ismételget az első laptól az utolsóig: „Nézd, látod ezt?” És az az igazán ijesztő, hogy a képek erőteljes érzelmi és gyakran metaforikus töltése ellenére e kérdésben nincs semmi indulat!
Erdei nem pöröl, főleg nem acsarkodik a világ ellen. Nem takarja, vagy dugja el a saját gyermeke elől sem, mi több: a gyermekét sem dugja el még a vizualizált borzalmak elől sem. Ha így gondolkodna, nyilván világra sem hozta volna. A női identitás legfontosabb intézménye, az anyaság azonban sokkal bölcsebb programot hordoz: valamiféle „ősüzenet” kontinuitását és továbbvitelét. Hogy közben ez az üzenet az élet – és a testünk, hogy Beauvoirról se feledkezzünk meg – médiuma által is determinált és folyamatosan változó, az már inkább egy férfibölcsesség kiindulópontja lehet, ha szabad éppen Erdei Krisztina kapcsán ilyent mondani.
Művészi program, ars-poetica lehet a környezet elemeit, igazságait vagy visszásságait ilyen-olyan szándékkal felmutatni. Lehet rágódni, gyönyörködni, vagy dühöngeni bizonyos látható, ezáltal jól fényképezhető jelenségeken. A totálist megmutatni, és a létezés mindenek felett való igazságára rámutatni azonban egy másik küldetés, amelynek inkább a vallás, vagy éppen a filozófia a kedvenc terepe. Erdei bölcsész, aki filozófiát is tanult. Arra már biztosan rájött, mire jók vagy nem jók ezek a többnyire férfiak által művelt verbális formák, és hol vannak e gondolati kísérletek határai. Ezt abból gondolom, hogy nála éppen ott kezdődnek a képek, ahol a gondolkodás racionalitása véget ér. Hiszen nem racionális például kisgyereket a vízágyukkal egy térben tartani – különösen nem a sajátunkat. Erdei azonban biztosan tudja, hogy hiába dugja, rejti el a kisbabáját, vízágyuk, fegyverek, hatalmi harcok, vagy éppen katasztrófák akkor is lesznek, hiszen ezek a világ működésének motorikus részei. Ahogy a kisbabákat megszülő életösztön is.
Nos, ez az igazán szeretnivaló Erdei képein és könyvében! A legfőbb felismerése ugyanis az, hogy a világ attól szép, hogy van: maga a létezés gyönyörű a teljes abszurditásában és tökéletlenségében. Képei is attól természetesek, hogy nem akarja általuk az élet, a létezés titkát megfejteni, vagy kívülről szemlélve definiálni, hanem teljes intenzitással átélni, és e tapasztalás fényében értelmezni. Ez a művészi (és női) identitás mintegy „layerként” jelenik meg a munkáin, amely már az exponálás során dominánssá válik. Ezen a ponton veszti jelentőségét nála az „itt és most”, a tér és az idő, mert az a hely, ahol képei által vagyunk, részleteiben is hordozza a világ totalitását, csupán engednünk kell, hogy a helyszínek, a tárgyak és élőlények aurája, egyedisége – önmagukon túlmutatva – megérintsenek minket. És közben mi is részévé válunk ennek a képi világnak, a magunk egyedisége és tökéletlensége által. E felismerések tökéletes harmóniája az, ami lehengerlő Erdei Krisztina most megjelent, bizonyos értelemben korszakhatárt is jelentő könyvében.
Korszakhatárt említettem, mert Erdei mögött már tagadhatatlanul ott van egy fiatal női művészgeneráció enigmatikus megjelenése is – és most nem csak a már fentebb említett hölgyekre gondolok. Ami viszont a nemükön kívül még közös bennük: fényképezőgép van a kezükben…